Basszus… most realizálom, ma péntek 13 van… akkor mindenre megvan a válasz, Miszerint:
– Hajnalban felébredtem, idejöttem Dumanyut programozni, de nem működött a Facebook.
– Miután Grétát oviba vittem, Pötivel bevásárolni mentünk, de az orrunk előtt elromlott a pénztárgép.
– Pöti hazafelé elaludt. Nem tudtam felhozni a cuccokat.
– Felcipeltem Pötit, lerohangásztam a vásárolt holmikért, úgy kapkodtam, hogy ráejtettem a másik ujjamra a bazi nagy dobozt, úgyhogy most két ujjam tropa egy kezemen.
– Madnulás sütit akartam sütni, de mohó voltam és belekóstoltam a mandulába. Sós mandulát vettem…
– Nem tudtam Grétiért indulni délben, ahogy szoktam, a wc-ből telefonáltam az oviba… végül beértem.
– Grétivel jöttünk rendben haza… de a rajzait a padon felejtettem… ismét telefon az ovinak…
– A mai órám elmaradt, mert a lánynak elment a netje.
– A gyerekeknek eszükbe sem volt aludni délután, nem is ebédeltek.
– Ki akartam őket vinni a parkba, Gréti cangáját szervizbe, becsuktam az ajtót, olyan furán kattant… többet nem tudtam kinyitni. Extrém spéci zár van rajta. szerelő szerint ha bezárul csak tokostul… Apát hívtam… közben felderengett a déli teljesítményem a retyón…
Apa drukkolt, betörtem az ajtót végül. Csak beragadt. Rácsuktam a lábtörlőt.
– A park – játszótér 2 óra alatt Grétinek háromszor kellett pisilnie. Kezeslábasban…
– Hazajöttünk és még csak fél 7…

De nagyon hosszú ez a nap. Pöti ma először aludt családi napköziben… közben persze Grétit hazahoztam, neki is legyen egy kis “csakővan” érzése. Amikor kaptam fotót, hogy alszik Pöti, Gréta megpuszilta a képernyőt. A szívem túlcsordult. Aztán újra együtt, jó kis délután hármasban a parkban aztán zutty egy nagy csattanás és onnantól az elsöprő fájdalom. De a kölkök cukik voltak. Látták gáz van, mindenben partnerek voltak, Gréta egyedül vetkőzött-fürdött-öltözött. Hozzám bújtak, és unszolás nélkül elaludtak. Csak én vagyok még fent, olvasztgatom ki szorgosan a kukoricát és várom a párom, aki hajnal 7 óta egyfolytában dolgozik…

Az az ember vagyok, aki szóba áll másokkal. Megyek a kis kopott ruhámban, (a ruha tiszta legyen, a többi számomra másodlagos), és mosolygok az emberekre. Megszólítom őket, beszélgetésbe elegyedek velem. A párom szenzációs társam ebben.
Két érdekes eset történt, érdekes emberrel találkoztunk.
Tegnap:
Dunakeszi Spar. Hentes bácsi. Míg kiszolgált, csodálatos beszélgetést folytattunk az egészséges étkezésről. megtudtuk, hogy őt egy véletlen vezette rá, hogy fogyókúrába kezdjen. Elromlott a lift és a szintén túlsúlyos spánieljét fel kellett cipelnie a 10. emeletre. Másnaptól fogyókúrázott, nem ivott alkoholt és egy év alatt lefogyott 30 kilót. Azóta köszöni, jól van.

Ma:
Használt mosógépet vettünk. Energo Luxot vadásztam, mert Anyukám annyira régóta akart egyet, most megláttam és lecsaptam rá. Eladó érdekesen beszélt, letegezett, hamar kiderült, 30 éve Amerikában élő magyar.
Mondom: Te angolról fordítasz? Válasz: Igen. Én: Akkor folytasd angolul.
Onnantól felszabadultan beszélgettünk az életéről kint, a viszonyáról Magyarországhoz (alig várja, hogy elszaladjon innen vissza haza és soha vissza nem néz ide, annyira rosszul érezte magát az elmúlt fél évben amit anyukája betegsége miatt kellett itt töltenie). Tudjátok milyen hülyének nézett minket? Folyékony angol nyelvtudással, ilyen végzettséggel, mi még MINDIG ITT VAGYUNK?
Nos, rég éreztem már hirtelen ennyire kínosan magam. Mint az anyuka hülye gyereke, aki nem tudja jól bekötni a cipőt, pedig ha anya hagyná, tudná…

Sok-sok érdekes beszélgetés vár az emberre, ha beszélget. ha nem nyomogatja a telefont. Ha figyel. Én élvezem. Bár már egyre kevésbé. Mert csak a panasz és a nyomorultság ömlik az emberekből… Sajnos.

Akartam büszkélkedni, hogy a gyerekeim nagy egyetértésben játszanak 1 órája a gyerekszobában. Nem is mertem őket megzavarni, de nagyon meg akartam nézni, olyan édes hangok jöttek ki… Nem kellett vó’na.
Az egész gyerekszobát nagy egyetértésben eláztatták az ottfelejtett virágspriccelővel és vízben tocsogva, vizes hajjal, békésen játszanak…

Muszáj kimenni, hacsak nem tornádó van odakint, vagy özönvíz. Ha nincs már láz, egy kis séta kell – rendelkezem és elkezdem becserkészni a kölköket.
Semmi különös, csak a szokásos készülődés. “Én nem megyek sétálni.” – üvölti Gréta. “Én sem megyek sétálni!” – csipogja Kispipi. Ja nem. Pöti…
Kapcsolom a lámpákat. “Indulás előtti pisi!”- adom ki az utasítást. “Nem kell!” -bődül el a szemtelenebbje. “Én pelusba pisilek!”- ellenkezik Kispipi…

“Én már ki is léptem!” – zengedezek be. Futnak. Végre öltöznek. Nem jó, másikat, nem veszem fel!!! Teaddfel, 10 perc, egyik félig felöltözve, másik sarokban sír én idegösszeroppanás közepén a földön ülök. “ELÉG!!!”- üvöltöm, miért kell ezt minden egyes öltözésnél előadni. Összeszorítom a fogam, teszem a dolgom.
Nekem a kisvakondot add fel, hordozni. Nekem a Méhikémet, janem a kukásmellényt ja nem, mostvágokeret és kifolyatom a bejárati ajtón, kifeléééééééééééé!!!!

Hol a kulcsom??? A konyhaasztalon. Beosonok. Nem veszem le a fűzős bakancsom. Végig is hordok egy talicska földet a frissen felmosott lakáson, porszívózott szőnyegen, mostsírokmingyá!

Pénztárca? Nemenyjünkaboltba. Vááááááááááááá! Szatyor lerak jónemmegyünk. Ki az ajtón. Kesztyűtaddfel, majdkintfeladom, vááááááááááá!!!! Ugrálok, kapj el a lépcsőn, jajkicsúszikakezemből, deelkapom, kint vagyunk.

Hideg van, hűl az agyam. Rendezem a ruházatokat, a gondolataim, a hordozott kisvakondot, a kesztyűt feladom. Végre sétálunk. Nagy levegő.
Két kezecskét megfogom. 10 lépést megyünk.
“Elfáradtam, mikor megyünk haza?” – kérdi Pöti. “Sétálunk még egy kicsit.” – válaszolom. “Melegíts meg fázom!” – dobja be a szokásost, nyújtja a kis kezeit. “Nem fázol! Úgy beöltöztettelek, mint a tundrára.” Sétálunk, a kis bolt előtt megyünk el.
“Menjünk be! Hoztál pénzt magaddal?” – kérdi Gréti. Nem. Na ezen kiakadnak, de leszerelem őket. Sétálunk, nyugodt vagyok. Lépcsőn fel.
“Arra menjünk. “, “Nem, arra menjünk!”  Na kész, kezdődik. Én döntök merre menjünk.
“Anya, fáj a hasam. ” – veszi elő a nyulat a kalapból Gréti. “Majd elmúlik a sétálástól.” Basszus, 5 perce vagyunk kint. “Anya, fussunk kakilni kell!” – kiabál Gréti. “OKé, menjünk haza.” – megtörtem. “Sétálni akarok! Ne menjünk haza!” – sikít sírva Pöti.

Hideg ide-hideg oda, mégis csak eret kellett volna vágnom. Induljunk hazafelé. Ordítás. Gréti azért visít, mert lassan megyünk és ő mingyá’ besz@rik, Pöti azért, mert ő sétálni akar. Hazaérünk. Grétit félig levetkőztetem, ráültetem a wc-re. Pöti kaparja az ajtót, hogy kimenne. Én kinyitom az ablakot porszívózom a földtengert amit behordtam még induláskor. Összelapátolom Grétit, kicsi vinnyogóval együtt kitolom az ajtón és végre.

SÉTÁLUNK EGY HÁZTÖMB KÖRT!!!!

 

 

Cukikáim bicikliztek:

A délelőtt abból állt, hogy Pöti kitalálta üveggolyó festeni akarnak, Gréti meg hogy paradicsomos húsgombóc legyen a kaja, így mint a jancsibohóc pattogtam a gyerekszoba és a konyha között. Mindkettő sikerült, de az utolsó idegszálaim szakadtak.
Kaja végre kész, ettünk, kimentünk sétálni, Gréti zoknija 2 percenként lecsúszott, aztán kutya szarba lépett, aztán pisilnie kellett. Pöti meg elmélyülten játszott, nem haladt…
A vége ismét nem happy end… Ordító kisgyereket tépve magam mögött, rohanunk haza wc-ig…
DE ALSZANAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAK!!! Most meló!
De szuper képek lettek, vagy 8 féle:

Üveggolyó festés:
Végy egy cipős dobozt, rakj az aljára egy üres papírt. Tegyél a papírra pár csepp temperát ide-oda. Nekünk épp akril festékünk van itthon. Szórj bele üveggolyókat. Add a gyerekek kezébe, hogy gurigassák. Ide-oda gurulnak a golyók és szép képet festenek. A golyókat kiöntöd, a papírt kiveszed és kész a kép.

Alvás helyett Pöti üvölt, hogy ő sátrat akar és hozza ki az ágy mögül a tornaszőnyeget. Én épp a konyhaasztalnál ülök, a hazaérkező Apával próbálok pár szót váltani. Pöti üvölt. Ölembe mászik, hozza a tornaszőnyeget magával. Fejemre rakom a polifoam kétoldalt lóg le a vállamnál. Kész a sátor. Gréti is jön, a hónom alá, a “kakuba”. Pöti felhúzza a pólóm.
Szóval itt ülök a laptop előtt a konyhaasztalnál, fejemen egy narancssárga tornaszőnyeg, ölemben Pöti csöcsöl én fél kézzel pötyögök, hónom alatt Gréta. Apa keze benyúl a látóterembe és LÁJKOL…

Ma hajtogatós lufikkal játszottunk. A srácok rózsaszín virágot követeltek. Izzadtam, mint a ló, megpróbáltam, tekertem, csavartam, a végeredményt felmutattam, nézem… nézem Gréti döbbent fejét…
Pont úgy nézett ki mint egy óriási puni, de nem mertem sem kommentálni, sem röhögni sem semmi. Csak fulladoztam.
Gréti: “Furcsa virág…”
(a kép szemléltető, ilyet akartam…)

Ilyen lett: