Norbi barátunk kitalálta, bográcsozzunk egyet vasárnap. Ő hozza a kisfiát, a bográcsot és a lábat, no meg a fát, mi vigyük az alapanyagokat.
Amit én vállaltam az a tányérok, evőeszközök és fakanál.
Én mindent előkészítettem, felvágtam, míg Apa elment dolgozni. Vasárnap. Hajnalban…

Előző nap megbeszéltük, hogy a Határhegyi reptérre megyünk. Ott van tűzrakóhely, szép és közel is van.
Mint minden indulás előtt, megnéztem az időkép.hu-n a radart. Egész Magyarországon nem esik, CSAK a budai hegyekben. Persze. Nem mi lennénk.

Jelzem Norbinak, jelzem Apának. Nem sokat reagálnak. Apa ideges, leteszi a telefont, dolgozik. Norbi ideges, 10-re beszéltük meg az indulást, amiből garantáltan nem lesz semmi, mert már 9.30 van, és én csak a rossz
időt jelentettem be, meg azt, hogy Apa sehol.
10 óra. Idegbeteg vagyok. Az eső megállíthatatlanul ömlik OTT. CSAK OTT! Hívom Apát, ő már úton, majd megbeszéljük mi legyen. Hívom Norbit, Apa úton, találkozzunk 11.30-kor “pékbácsinál”.
Mire Apa belép az ajtón, a kék szatyorban minden gondosan összekészítve, gyerekek felöltöztetve, időjárás jelentés ápdétebb mint Sorbinorbi.

“Pékbácsihoz” egyszerre gördülünk óramutató pontossággal. Magunkhoz vesszük a mindennapi kenyerünket. Én ISMÉTELTEN JELZEM, mennyünk máshová, AKÁRHOVÁ MÁSHOVÁ MAGYARORSZÁGON, sehol máshol nem esik.

“Odamegyünk és majd meglátjuk!” – értelmezte szavaimat Norbi, Apa pedig már indult is.

20 perc múlva, a budai hegyekbe értünk, amikor ömleni kezdett az eső. Eddig bírtam és reggeli idegességem összes összegyűjtött frusztrációjával, sikítozva üvölteni kezdtem az autóba. Volt ott minden. A b.p-ba, hogy én hiába beszélek a két macsónak, én megmondtam, az én gyerekeim a vizes fűben nem fognak futkározni… blablabla…
István előbb kedvesen csendre intett. Aztán rám szólt. Olaj volt a tűzre. Már csak nem toporzékoltam a hisztériában.
Apa gyengéden lekoccintott, ordítsak Norbival. MI beszéltük meg, hogy oda megyünk. Ekkor gondoltam úgy, hogy előhúzok egy gépfegyvert és sorozatot lövök a plafonba, de sem fegyverem, sem plafonom nem volt.
Telefonáltam.
Norbi javasolta, álljunk meg egy kútnál, beszéljük meg. Apa olyan ideges volt, hogy bekanyarodott a nagy piros táblába. Én javasoljam találjanak ki valamit ők ketten, értetlen pasik.
Apa nagy nehezen kiszállt.
Egyeztették, hogy egy pi.a vagyok, és tartjuk magunkat az eredeti célhoz.
12.30
Az eső ömlik, meg a könnyem is. Próbálom összeszedni magam. Begördülünk a réthez, relatív szép idő, eső eláll.

Kikecmergünk, nekivágunk, cipelünk, megyünk, a tűzrakóhelyet betemették faágakkal, nem baj, majd itt… szúrtuk le a bográcslábakat. Az állvány törött volt. Három lábából egyik hegesztése már a múlté…
Frankó!
Norbi megmekgájverezte, az állvány áll. Még.
Amíg Istvánom a három gyereket terelgette, barátunk összeaprított fát, amiből én szakszerű apró máglyát raktam, máris égett, csodás.
Csakhogy a gyerekek nem bírtak magukkal. A tűz vonzása egyre több fegyelmezést követelt.
A lábak elbírták a bográcsot, nekiláttam a hozzávalókat belerakosgatni sorjában. De hol a fakanál? A konyhaasztalon… Banyeeeeeeeeeeeeek! A víz elöntött a fogaskerekek hangosan csattogtak a fejemben.
Hirtelen ötlettől vezérelve, már egy darab fával kevertem a rotyogó ételt.
Innentől meglehetősen el voltam foglalva a kajával, képtelen voltam még a gyerekeket is fegyelmezni.
Pöti felkapta az egyik alkoholmentes sört és már ivott is. Két csepp a szájába, a doboz tartalma a ruhájára. Mint egy sörtől ázott veréb. Apa ártatlan képpel bámult rám, most mit fog kapni. Kivégzem, vagy felnégyelem?
DE Anya már jóságos kedvében volt, Anyán már nem lehet kifogni. Gondosan csomagolt váltóruha irányába terelem Apát, aki szakszerűen átöltözteti a csimotát, jóvátéve, hogy 2 mp-re nem figyelt rá. 😀
Több ruhánk viszont nincs!

Mérlegelve a vizes füvet, a kullancsveszélyt a gyerekeket-felnőtteket befújtam, gyógypillantást vetettem a lenge tornacipőkre és a legközelebbi hegyre zavartam a kis csapatot.
“20 perc múlva kész a kaja, gyertek addigra vissza!” – ha a láb össze nem esik, a kaja ki nem ömlik…, integettem és nekiestem egy alkoholmentes sörnek.
Már a mező közepén jártak, mikor látom, hogy a vizet ottfelejtették. Szerencsére egy biciklistával utánuk tudtam küldeni.
Épp elérték a hegyet… amikor az eső esni kezdett. Már neeeeeeeeeeeeeeem érdekelt és viccnek sem volt jó, így a Jó Öreg elállította.
Egy elképesztő helyes korombeli futófiú kerülgette a bográcsot. “Kapsz belőle, ha kész!- szóltam oda, nemsoká jönnek a srácok, osztás van!” A fiú mosolygott, intett, hogy persze majd még jön vissza, majd odaszaladt egy gyönyörű nőhöz. Végignéztem magamon, copf, kismackó ruha, (10 éves agyonmosott polár-cipzáros felső), kopott farmer… és még a gyerekek is a hegyen… nem beszélve Mackó papáról… Áh… Nem is futok. Főzök…

A gyerekek a két apuval látótávolságba kerültek, szedném a kaját…
A merőkanál a fakanál mellett fekszik a konyhaasztalon…
A három gyerek és két apu egyre közelebb…
Csesszemegajeromos!!!
Előkaptam a gyerektálat és elkezdtem vele kimerni a forró ételt, végül a gyerektál alját őrülten törülgettem.
Megérkeztek.
A kirándulástól kimerülve és megéhezve zabálnak. Csöndben eszik mindenki, ülünk egy betongerendán. Persze nem figyeltem, Pöti a kifolyt paprikás lén ül… mindegy.
A tömeg akkora, mintha a hetes busz megállójában próbálnánk étkezni… szerencsére mindenki belének kongatnak a terjengő illatoktól… A futófiúénak is. Jön. Csillogó szemekkel. Persze, hogy a paprikás krumplinak szólt…

“Kérsz?”-kérdezem. Hitetlenkedve néz. “Gyere, kapsz!” Közelebb merészkedik, mint egy félszeg kóbor kiskutya. Nézek körbe, tányérunk kiszámolva, csak egy tiszta villánk van. “Gyere vegyél egy nagy szelet kenyeret, egyél a kondérból!” Invitálja Norbi.
“Ti valami hihetetlen jófejek vagytok!” – vigyorog a srác meglepetten.
“Gyere már, vegyél, egyél!” – szól rá még egyszer Norbi. “Gyere!” – mosolyog Apa.
A srác úgy evett, mint aki 10 éve nem evett egy jót. Mintha tényleg egy kivert kutyának adtunk volna táplálékot. Néha ránk nézett és mondta: “Jaj, nem szabad, jaj, elég volt, asszony otthon vár az étellel, előre ment.” – de amikor mi csak bátorítóan nevettünk rajta, tovább lapátolt. Méreg drága futóruhája szaftos lett.
“Asszony úgy is megöl, – ápolgattam a lelkét kedvesen, – legalább lakjál jól előtte.”
A pasi hálálkodva elszaladt.
Vajon milyen diétán élhet szegény ember? – morfondíroztunk félhangosan… “Ez a fiú előbb, még a hegyen volt… egy bombázóval.” – jegyezte meg Norbi.” Vajon hány kört futhatnak? – gondolkoztam el én…

Az ebéddel hamar megvoltunk. A gyerekek pisiltek-kakiltak, mi elástuk, aztán a tüzet is gondosan eltüntettem, összepakoltam és haza indultunk.
” Szuperül éreztem magamat, csodás délutánunk volt, bocsánat a hisztiért!”- cincogtam a kocsiban Apának. Ő mosolygott, és megfogta a kezem. A gyerekek pedig bealudtak.

+ 1
– Áááááááááááá, állj meg, állj meg azonnal! Kullancs van bennem! – sírok és a hónom alját bámulom. Megőrülök, nem kell még egy Lyme kór, félek, rettegek, mingyá’ meghalok. – Állj már meg! Vonítok.
– Nincs hol, bírj ki még egy percet! – kormányoz Apa, majd nem soká megáll. Kiszáll, átjön az oldalamra, nyitott ajtónál vizsgálja a hónom alját. Én halkan nyüszítek.
– Hülyegyerek! Bőrkinövés, nyugodj meg! – röhög.
– Köszi! Megmentetted az életemet! – lihegek megkönnyebbülve. – Te vagy a nap hőse Apa!
– Ja! – nevet.- Örülök!

Szóval kimentünk Németországba, 8.5 óra vonatozással, mert vonatozni jó. Kifelé.
Visszafelé nyugodtan sétáltunk a kisgyerekes szeparé felé, ahol egy elképesztő stílusosan öltözött, vak, idős, német hölgy ült. Elfoglalva 4 ülést.
Ölünkbe vettük a srácokat és kuporogtunk. Egyszer csak a hölgy megszólalt én válaszoltam és ezzel már bele is ültem a hurrikánba. A hölgyből megállíthatatlanul áradt a szó, (angolul), és az elviselhetetlen parfümje is.
Rendkívül örült, hogy végre valakivel lehet beszélgetni, én pedig kedvesen meg is tettem. Múljon az idő, ha már kuporgunk. A toalettre kijutva összeszedtem magam, visszatérve kedvesen megkértem a hölgyet, hogy üljön már át az egyes ülésben, mert mögötte még 4 hely van. “Tudom.” – volt a válasz, amitől az állam hangos koppanással leesett a földre, de mivel készségesen átült, fátylat borítottam egy órás “kitérőnkre”.
Az idő innen már könnyedebben gördült, a beszélgetés a tudósok legújabb kutatásairól a gyermekekről, a nyelv és az agy fizikai és szellemi fejlődéséről áttért az utazás témára. Ki hol lakik, hova utazik és miért érdemes.
A rendkívül tanult dáma azt kérte, egy szóval jellemezzem a különbséget a magyar és a német ország között. Na, itt egy pillanatra elakadtam, annyi minden kavargott a fejemben. Végül egy szó jutott eszembe. “Ownership”. Tulajdon(jog). Az embereknek a saját és a közös tulajdonhoz való hozzáállása és az ehhez kapcsolódó felelősség. “Nagyot nézett”, de rögtön megértette miről beszélek, amikor azt mondtam, a magyarok mindig másoktól várják a segítséget, ahelyett, hogy saját szorgalmukból saját maguk szűk és tág környezetéért bármilyen felelősséget vállalnának, bármit is tulajdonosi szemlélettel kezelnének. Innentől politizáltunk kicsit, de csak érintőlegesen, a szociológia szemszögéből nézve. Érdekes volt, a beszélgetés, repült is az idő, a hölgyet lekísértem a vonatról a megállójában és immáron parfümmentesen utaztunk tovább.
Igen ám, de a következő megállóban felszállt egy bagótól és sörtől bűzlő hajléktalan kinézetű ember és beterült a babakupéba. Rázott minket a hideg, sűrűn pillantgatva az ajtó felé vártuk a kalauzt, aki csak ránézett a kicsapott igazolványára, lekezelte a jegyet és kiment. Na ez volt a kiképzés.
Próbáltunk béketűrőek maradni és a gyerekekkel foglalkozni, míg emberünk nyitogatta a söröket, nagyokat böfögött és fingott. De egy óra múlva csak leszállt. Van Isten.
Ekkor egy égbeálló hajú német jegykezelő nő ugrott be a kupéba. Mutatta, hogy tudja, hogy le van kezelve a jegyünk. Ő csak azért jött, mert ő óvónő csak többet keres jegykezelőként és bla-bla-bla-bla… 10 perc múlva mindent tudtunk róla, a nevelt 16 éves lányáról, na meg az elveiről a cumi és pelenkahasználatról. Félig németül félig angolul. (Persze Gréta szájában ott lógott a kva cumi, pont előtte vívtam csatát érte, de veszítettem.) Sebaj, a csaj karakánul már ki is szedette vele. És csak tolta-tolta. A gyerekekkel bábozott, ugratta őket, komplett óvónői tanácsadást hallgathattunk végig, ha erre vágytunk, ha nem. De mi már csak röhögtünk, mert ő legalább jópofa volt, jó illatú, és különben is, már beletörődtünk, hogy ez az út ilyen.

De ami ez után jött, a legrosszabb álmainkban sem jutott eszünkbe. Vonatot cseréltünk és immáron a Keletibe érkező railjetre vártunk. Meg is érkezett, csak nem tudtunk felszállni, annyian voltak rajta. Én a két gyereket feltoltam, de Apát egy 20 centi műkörmös, póthajas, magyar suna segítségül kérte, hogy felrakja bálna bőröndjét. Ezután Apa még épp felszállt és az ajtó és a rózsaszínpicsabőröndös közé szorult. Mi nagy nehezen elkínlódtunk a helyünkig, úgy 15 perc alatt. Pötit a kezemben cipeltem, Grétit magam előtt toltam.
A helyünkön ültek. Mondtam tessék felállni. A román házaspár pedig mondta, hogy ők bizony nem állnak fel. Én meg mondtam, hogy bizony fel fognak állni, mert nekünk helyjegyünk van. A válasz, “ha majd megmutatom”.
Apa tőlünk 10 méterre, a két gyerek sírni kezdett. Egy gyönyörű nő nyomakodott hozzánk és németül megkérdezte mi a baj. Angolul vázoltam a helyzetet, majd hozzátettem a végére magyarul, az orrom alatt, “b@ssz@meg, de ha ideér a jegyem, kitépem az ülésből azt a két szemetet”. “Magyarok vagytok?” – kérdezte a lány és éktelen ordításba kezdett németül, hogy itt van két kicsi gyerek, senkiben nincs annyi, hogy segítsen nekünk? Egy magyar néni állt fel, hogy Gréti leüljön, mert a zötykölődő-passzírozó tömegen bizony komoly veszélyben volt. A csaj ekkor azt ordította németül, hogy mindenki szégyellheti magát, hogy a legidősebb ember segít, majd továbbnyomakodott a saját kocsija felé. Én pedig hirtelen ötlettől vezérelve odakiabáltam Apának, adja előre a jegyet. A rázkódó vonaton kézről-kézre érkezett a helyjegy, a szöttyedt középkorú házaspár kikászálódott az ülésünkről, ahová bevágtam Pötit, aki akkorra már teli torokból üvöltött. A másik két helyen ülőnek már csak a szememmel intettem, hogy nyomás, de ők ellenállás nélkül megpróbálták elhagyni a helyeket. Megjegyzem a művelet majdnem lehetetlen volt, mivel az emberek egymáshoz préselve álltak már eddig is. Oda benyomtam Grétit. Már mindkét gyerek ki volt borulva.
Még majd egy óra volt, mire Apa eljutott hozzánk, szerencsére Bécsben a legtöbben leszálltak és már csak a döbbent fejű helyjegyesek pislogtak egymásra. Hamar ki is alakult a beszélgetés, de hamar abba is maradt, idegileg mindenki kitikkadt. Ekkor Pöti beszart. Én meg már nem voltam hajlandó felállni, nem is lett volna hová menni, innentől 10 percig néma szarszagban utaztunk. Grétinek pisilnie-kakilnia kellett, ezt még megoldottuk, de amikor legközelebb lett volna szükség már az összes wc megtelt. Még 1 óra volt a Keletiig, Pöti ismét beszart, Gréti segélykérően nézett rám és az én hólyagom sem volt már csúcsormában.
A Keletiben lekászálódtunk, próbáltuk a tömegben a wc és a jegyautomata felé irányítani magunkat.
” Sajnálattal közöljük, hogy a wc-t még nem üzemeltük be.” -állt a klotyó ajtaján a nyomtatott szöveg. “Sajnos bankkártyával jelenleg nem tud fizetni.” – állt az automata képernyőjén a szöveg. Apa hatalmas lélegzeteket véve próbált ember maradni. Ez addig sikerült, amíg észre nem vettük a metró jegykezelőnél, hogy az automata 4 jegy helyett csak hármat adott ki. A vadonatúj jegykezelő gép pedig nem működött, ahogy az iszapos szemű ellenőr sem, aki a gépet támasztotta.
Na Apa eddig bírta és úgy üvöltött, hogy a BKK központban is biztosan hallották. A metró begördült és mi próbáltunk eljutni a két szabad helyig, de egy 30 éves házaspár gyorsabb volt. Velük nem volt két kicsi gyerek hátizsák és bőrönd, gyorsabban szaladtak, hogy övék legyen a hely.
Apa majdnem sírt. Egy férfi felállt és a két ázott verebet leültettem. Ekkorra Pötinek ismét elfogyott a türelme és bőgni kezdett.
Stadionok. A jegykiadó automata előtt sor. Apa egy mozdulattal mutatta, ő oda be nem áll, mert az egész család be fog pisilni, vagy kakálni, és húztunk a buszig. De már csak egy jegyünk volt, hiába fizettünk 4-ért, a buszon pedig csak az első ajtón lehet felszállni. Ez nekünk megint 450 Ft lesz. Apa intett, hogy olyan világ nem lehet. Inkább csal. De nem kellett csalni. Mi felszálltunk, Apa kezébe fogta a jegyeket és elkezdett lyukasztgatni. De a jegykezelő gép itt sem működött és mivel ezren álltak a vezető intett, menjen hátra.
A kulcsot már jóelőre kikészítettük és 10 percen belül már mindenki megkönnyebbülve mosta a kezét.
“Mindenhol jó, de legjobb itthon.” – foglalta össze Apa az eseményeket. – “De azért jó buli volt, mikor megyünk legközelebb?” – tette hozzá mosolyogva, amikor a barátaink által készített utolsó szendvicseket majszoltuk az asztalnál, ami melengette a szívünket és feledtette a rettenetes hazautat.

Utazunk. Hétfőn délután. 1.20-kor megy a vonat. 8,5 órás sihuhuzás… Megyünk a barátainkhoz látogatóba, ők már ezer éve lekoccoltak…

Hazaérünk Apa biciklitúrájáról: Vasárnap délután….

Első és legfontosabb kérdés: Milyen időjárás lesz? Megnéztem, kotortam egy halom ruhát. Jó idő, épp kis felhővel. Maga a csoda.

Hol is van a vonatjegy? Kötöttünk biztosítást? Vendéglátó barátom bejelentkezik. Jöttök? Jövünk. Meleg ruhát hozzatok, mert özönvíz van. Hol??? A net azt mondta szuper idő. Ja, egy másik oldalon mást ír… Újratervezés…
Halom ruha tetején kuporgok, gyerekek átmásznak keresztbe-kasul. Apa a dolgozószobában dolgozik.

Gyerekeket lefürdetem, elkészítem, nagy nehezen elaltatom. Izgatottak, pörögnek. Persze bealszom egy fél órára, előző nap sikerült 4 órát teljesítenem. Este fél 11. Pakolni indulok. Özönvíz… banyek.
Éjjel 12.10. Apa befejezi a munkát, lefekszik és már alszik is.
Hajnali 1 óra. Impregnáló sprayel a kezemben ülök az előszoba kövön és fújok amit érek. Teregetés.
Hajnali fél kettő. Egy pohár borral a kezemben, káromkodva gumit húzok egy farmernadrágba… végre megvan, de Pötinek nagy a derekára.
Hajnali kettő óra 10. Én vagy elalszom, vagy meghalok. Fekszem. relaxációs technikákat gyakorolok, de pörgök mint a disznó… valamikor végre hat…

Reggel hat. Kávét főzök, család alszik. Vasalni kezdek. Srácok ébrednek, anya pakol, Pötinek pánikolhatnékja van. Anya biztos el akar hagyni. A délelőttöt innentől a lábamba kapaszkodva tölti, vagy az ölemben és ordít.
Apa nem ébred. Még egy kávé. Apa már életjeleket mutat, berohan a dolgozószobába és dolgozik.

Apa kajáért megy. Pöti non-stop vonyít. „Apa!!! Apa!!!” Épp attól fél, elhagyja az apja. Azt hiszem, megőrülök.

A reggeli után, Apa közli, ő most elmegy, dolga van. Pakolok. Jövök-megyek, lábamon sivítva lóg Pöti. Néha megnyugtatom, lerakom, továbbvinnyog. Erre nekem nincs időm.
Végre kész a bőrönd, hajrá a kaja. 10 óra 10. Apa sehol. Villámként gyártom a szendvicseket, gyümölcsöket mosok, zöldséget aprítok. Hol vannak a dobozaim? Amikor ételt rendelek, mindig elteszem a dobozait, de Apa ettől kikészül és cseszeget. Az én dobozaimtól nem lehet elférni. Pedig annyira jó bennük játszótérre elemózsiát vinni… most is jó lenne… Nincs.
Bezzeg Apa papírdobozaival tele van az egész lakás és még a pince is. Majd a 10 éve vett rádiósmagnó poros dobozába rakom a paprikát, ugye?!! Káromkodom.
Mentő ötlet. Grétának adtam három műanyagdobozt, hogy babágyat csináljon belőle. Gyerekszekrénybe kotrok, találok, csomagolok. Hurrá!!!
Pöti közben kitartóan üvölt. Valami nagyon erősre vágyom. És sokra.

¾ 11 Apa még sehol, pedig megbeszéltük, hogy 11-kor indulunk. Ha hazaér, felaprítom és elásom a kertbe.
10 mp-el később Apa hazaér. De ha elkezdi a szertartásos indulás előtti körömvágását, akkor összedarabolom…
Fürdik. Öltözködik. Nem talál zoknit. (legutóbb, 53 db-ot számoltam, mielőtt vettünk volna neki még 10-et). Keresek, kezébe nyomom. Öltözik, beül a dolgozószobába. Nyomtat. Pöti és Gréti is üvölt. Kórusban.
Mikor megyünk? –sivítja Gréti. Cumit a szájába illesztem. Vészhelyzet.
„Na ezt ne! Hagyjatok koncentrálni. Pár perc.- dörgi Apa.- Kész. Indulhatunk.”
A két ordító gyerek elhallgat. Gyalog indulunk neki. Apa tolja a bőröndöt a buszmegállóba, a gyerekek fogják a kezemet. Mire a buszhoz érünk, már mindenkinek szuper jó kedve van.

Tudjátok, mi nagy múzeumba járósak vagyunk. Ha eső program van, máris lessük a gépet, hova tudunk menni múzeumozni. A hétvégén a Mezőgazdasági Múzeumban voltunk és mondhatom, mind a négyen szuperül éreztük magunkat. Pöti nagy lelkesedéssel vizsgálta a különböző kitömött állatot, de a legnagyobb sikere a tojás és a gomba gyűjteménynek volt nála. Na meg a lószimulátornak, ami nem működött sajnos. De ahogy nyeregbe pattant, megragadta a kantárt, lovagolt és kiabált. “Gyí-gyí”. Ez a pasi lóra termett! 😀
Grétinek nagyon kellett pisilnie, de nem tudtam kinyitni a wc ajtót. Nem tudtam, hogy egyszemélyes-e és ne erősködjek, vagy csak fel kell tépni. A “tiltott területen” szólongattam az őrt. Nem volt ciki, amikor a helyes pasitól azt kérdeztem, hogyan tudok bemenni a mosdóba… 😀 “Kicsit erősebben tessék megtolni!” Persze fotózni most sem lehetett a kölköket, mindig pofákat vágtak, pörögtek-forogtak… 😀

Ma sztrájkoltam. Nem készítettem semmi csemegét a táskámba, a parkba vízzel indultunk. Már félúton cincogtak, mit rejt a táska és csalódottak voltak, hogy semmit. Hazafelé már sírdogáltak az éhségtől (igaz velem az élen :D). Délben ebéd. Némán zabáltak, nem kellett őket sem noszogatni, sem csitítani. A sűrű zöldséglevest egyszerre lapátolták a krumplival és a sült csirkével. Most almát tömnek. Lehet kiiktatom a tízórai intézményét. Viccet félretéve, ez volt a hét zabálása, amit műveltek.

Visszamentem a gégészhez kontrollra… kaptam gyógyszereket. Azt mondja, ha egy hét múlva nem javul, hívjam fel ezt a telószámot mert meg kell műteni. Mondom mivaaaaaaaaaaaaaaan???
Egy hete még csak allergia volt. Ja, hogy ciszta is?!? Nem tudok orvosul… De f@sz@…
Szignifikáns különbséget érzek az “igyon kálciumot” és a “meg kell műteni” között…

A dolog úgy kezdődött, hogy tészta után kutattam a legmagasabb konyhapolcon, széken állva, ágaskodva… de nem találtam. Kotortam-kotortam.
Én pici vagyok, nekem ebbe a magasságba születni kell. Széken állva sem látok fel. Ám ekkor megtörtént, aminek nem kellett volna… levertem az olajat.
Az olaj, ahogy kellett ráesett a széktámlára. Ekkor az ütéstől a kupakja lerepült és a tele olaj beterítette a konyha egyik felét, követ, szekrényt, mikrót, mindent. Megpattanva a támlán pördült egyet, szétterítve majd fél fordulattal a földre esett, hogy a konyha másik felét.
Leóvakodtam a székről, felmértem a kárt, és hangos káromkodásba kezdtem. A földről egy papírtörlővel a nagyját összefogtam és a szemébe dobtam. Apával hozattam a fürdőből forró vizet, belenyomtam egy nagy adag mosogatót és elkezdtem felülről lefelé lemosni mindent.
Mikor végeztem, tovább próbáltam főzni. Kis családomat az asztalhoz invitáltam és letöltöttem a főtt kukorica levét ami… gellert kapott egy mélytányéron, kiugrott a mosogatóból és végigömlött a szárító alatt a konyhaszekrényen… Ekkor már nagyon elcsigázott voltam, de becsülettel végigmostam a szekrényt.
Végre megérkezett a jónép is, asztalhoz ültek, Apa kezében Pötivel jött.
Leült az asztalhoz, hatalmas robbanás. Könyökével leverte a tálaló porcelántányéromat, rajta a kajával, tetejére borítva egy másik tányérral. A cucc peremével ért földet, a tányérok széle egy tized másodperc alatt millió darabra robbant szét és mindenhol szétszóródott a konyhakövön.
“Mindenki kifele!”- parancsoltam rá a mezítlábas csapatra és felporszívóztam a konyhát. Aztán gondolkodóba estem, mi legyen a grillezett cukkinivel és csirkecombokkal, ami a tál tartalma volt. Lótüdőt fogom kidobni. Darabonként lemostam víz alatt, nehogy szilánk maradjon rajta, átforrósítottam és megettük. Megettük mellé a frissen kifőtt olasz, paradicsomos tésztát is.
Na és megittam volna hozzá valami nagyon erőset is… 😀