Épp két hete (se) volt, amikor végre elkezdtek a levelek színesedni. Mi betegen sétáltunk, a két tüdőgyulladásos gyerekkel, kezükben kis kosár, szedegettük a leveleket-bogyókat. Mert ősz van. Hazahoztuk, lepréseltük, képeket ragasztottunk, festegettük, kiszárítottuk. Atom őszi kreatívok voltunk. Mire megszáradtak a művek tél lett. A rosszul ragasztott levelek kezdik elhagyni eredeti helyüket a hűtőre ragasztott képről, a szobában az ablakdíszekről, leesésükkel mintegy ezer darabra törve terítik be minden nap az életterünket.
Gréti végre megkezdi az óvodát, amikor 2 éves Pöti gellert kap épp gyurmázás közben. “Anyacicu karácsonyit csináljunk” Azaz karácsonyi díszeket.
Rendben van, sebtében összerittyentek egy só-liszt gyurmát, már sodorja is ki. “Anyucicu, kiszúrom.”
Keresgélek a mintás formák között, egy csillag alakút találok és egy hóembereset. “Csillagot!”, hangzik a választás, amit használ is bőszen, én pedig ahogy készül el, rakom be a sütőbe.
Gréti hazajön, nézegeti. Ő ki akarja festeni. Keresgélek jó minőségű festéket, találok is pirosat, sárgát. Pöti, mint a gép, ipari méretekben kezd el festeni. Míg Gréti 1 db csillaggal pepecsel, egymás után készülnek el a… várjunk csak… Megfestett a kölyök 10 db vörös csillagot… Banyek. Szemeim előtt lebeg a karácsonyfánk, tiltott önkényuralmi jelképekkel díszítve. Párttagkönyvet nem csinálunk? Na, mit tegyek?
“Nem jó ez így gyerekek, nem elég színes. Mindegyiknek kell kapnia egy kis sárga beütést.”
Gréti felnéz. “Milyen mindegyiknek? Ő még csak azzal az egy darabbal babrál. “Mind megfestettétek?” -ámul el. “Nem én, Pöti. Én csak fogtam.”- mutattam csuklóig piros kezemre.
Pötinek nagyon tetszik az ötlet, hogy sárgázzuk meg, már mártogat is hevesen, és fest.
Megsárgáztuk, elégedettek vagyunk. Most már vállalható díszeink lettek. Azonnal új kreatívság után kiáltottak. De ez a következő történet.
Íme a mű egy része:

A gyerekeim őrjöngve unatkoznak a tengernyi játékkupac közepén és mindkettő azt akarja, hogy én játsszak velük. A lakás olyan, mint az univerzum ősrobbanás után, egyedül az elkészült kelkáposzta főzelék bűzlik magabiztosan a tűzhelyen.
Lebetegedtem. Végül csak sikerült elkapnom a cuccot. Mellgyulladásom is lett. Vicces így 4 év non-stop szoptatás után.
Azt hiszem bevezetem a délelőtti alkohol fogyasztás szokását, de gondolkozom még a remeteségbe vonuláson, az érvágás is jó ötletnek tűnik… de a wc is csábító a kulccsal benne… zárható… 😀 😀 😀

Na igen. Van egy nagy segítségem. Apacicu. Míg én itt a neten Dumanyulkodtam, aztán kiteregettem, aztán ruhákat keresgéltem, ágyat húztam, Apa magára vállalta az esti rutint.

A gyerekeket egyesével lezuhanyozta, fogat mosott nekik, majd az ágyra rakta bebugyolálva… hm… hűlni… Ekkor besegítve öltöztettem, majd visszavonultam teendőimhez. A gépnél ülve hallom a visítást. Apa relaxálásképp a gyerekeket tanítja szaltózni az ágyon. Érdeklődöm a legújabb módszer után, ha beválik a 20 perces “szaltó de lepedő” figura, esetleg alkalmazom.
Miután megfelelően relaxálódtak, sikítozós fogócska következik. Fél 10. Diszkréten szólok, hogy lehet lecsitulni kéne, az célravezetőbb, ekkor Apa könyvet fog a kezébe és mesélni kezd Arkagyin Rajkin stílusban.
https://www.youtube.com/watch?v=023QW2GVkYY
Én próbálom nem összepisilni magam a röhögéstől, a gyerekek 5 perc után sírva fakadnak. Ekkor bemegyek és olvasok a srácoknak.
Kijövök fogat mosni, de már hallom is, hogy Apa kapcsolja be a tv-t, a skacok mellette kuporognak. Forma 1, az forma 1. Ahhoz pattogatott kukorica dukál.
“Anyacicu pattogatott kukoricát csinálj!” -utasít Pöti. Csinálok.
“D-vitamint kaptak a gyerekek?”- odahajintom, Apa ügyesen leszereli. Csimoták automatikusan hanyatt dobják magukat. Pöti a kukorica közepébe. Repül a frissen húzott ágyneműn. Szemem sem rebben. Fél 11. Ugyanmá’… 😀

– Imádom, hogy olyan anya vagyok, hogy a gyerekeim úgy szeretnek aludni, hogy szorosan hozzám bújnak és simogatnak. – Egész éjjel nem tudok mozdulni, ha megmozdulok a helyem szűkül, mert közelebb bújnak és csak macerálnak-macerálnak… ahol érnek.
– Imádom, hogy az az anya vagyok, aki a legfinomabb ételeket főzi a gyerekeinek jóízűen eszik. – Ezért állandóan követlenek, még ezt még azt, még ide még oda, pattogok, mint a nikkelbolha. Ha valamit akarnak addig mantrázzák, amíg meg nem kapják. Paranoiás téveszméim vannak az ismételgetett szavaktól.
– Imádom, hogy a gyerekeim szeretnek velem játszani. – De a nap végére már falra mászom a Barbiektól, a vonatoktól, a kukásautótól és egyáltalán nincs kedvem még egy óriási birkózáshoz. Sem sikítozva kergetőzéshez. És amikor végre vízszintesbe rakom magam, akkor csinálhatok “kakut”, ami sátor a takarómból a lábammal… ahová alvás helyett lehet bebujkálni….
– Imádom, hogy a gyerekeim szeretik egymást és állandóan keresik egymás társaságát és ugratják egymás. – Míg minden ugratásnak vinnyogás lesz a vége… én meg kiborulva ordítok már este.
– Imádom, hogy van tejem. – De két év szoptatás/ gyerek ELÉG!!! Úgy érzem magam mint egy véradó központ.
– Imádom-imádom-imádom, hogy imádnak. – de estére úgy vágyom 5 perc nyúzásmentes csendre, mint egy sivatagi szomjazó egy csepp vízre. De mire ágyba kerülnek… beájulok…

Minden nagyon jó, a gyerekeim csodálatosak, sokat nevetünk és rajongok a családomért. DE most épp a Holdra vágyom, EGYEDÜL, csendben, vagy ordító zenére rázva-énekelve, legalább 1 napra. A 24 órás kiszolgálószemélyzet az idegeit és a beleit fonogatja a maradék szabadidejében. És ír. Miközben Pöti az ölembe mászik, letépi rólam a ruhát, csöcsöl, aztán ordít, amikor már nem bírom tovább és lerakom…

–

Pláza parkolóházából igyekszem kifelé . Előttem 50-60-as nagymama hajt be nagy magabiztossággal a “behajtani tilos”-ba, majd fordul rám életveszélyesen. Magam elé engedem. Hátul két unoka. Mennék már ki a kapun, a csinos nagyi rosszul áll meg, lehúzza az ablakot, de nem tudja berakni a jegyet. Aztán ki akar szállni, odavágja az ajtót az oszlophoz. Arrébb áll. Kiszuszakolja magát, berakja a jegyet, semmi. Előveszi a pénztárcáját. Az első arcradírt a körmeimmel ekkor követem el. Keresi hol kell bedobni a pénzt. Nem találja. Jön hátra. Lehajtom az ablakot.
“Hol kell itt fizetni?” Elmagyarázom. Otthagyja az autót és elindul…
Na ekkor kezdtem üvölteni:
“Tessék visszamenni rettenet gyorsan az autóhoz és arrébb állni!” Mögöttünk tetemes sor, a pasik már curikkolnak fordulnak meg, én nem tudok, moccanni sem. Próbálok óvatosan hátratolatni, intek merre menjen. Nem. Idétlenül oldalra áll, kiszáll, két unoka otthagy, elindul az automata felé. Én végre szabadulok. Kifeléééééééé!!!

Mert ÉN a hős és állatbarát anya, meg akarom mutatni a gyermekeimnek, hogy nem ölünk meg semmit szándékosan!
Fogom a dög nagy mezei poloskát és a függönyről próbálom beterelni egy befőttesüvegbe. Persze nem megy, mert ez a lény repülni is tud. Átkergetem a szobán, gyerekek nevetve nézik, de végül elkapom és egy papírt teszek a tetejére. Az erkély ajtót résnyire nyitom, a papírt elengedem, ekkor…
A poloska rászáll a kezemre. Sikítok, káromkodom, lerázom és becsapom az ajtót.

Gyanútlanul szemlélődő szomszédaim ennyit láthattak:
Nyílik az erkélyajtó, kiüvöltök integetve “b@meg” és becsapom.

A gyerekeim ismét tanultak valami nagyon hasznosat…

Mert elhatároztam, hogy mi sem fogunk itthon ülni a csodaszép időben, ha már Apa elment egy bicikli túrára a barátaival. Kinéztem a Hal és Vad kiállítást a Vajdahunyad várában és kora reggel elkezdtem készülni, készíteni a gyerekeket, de ők mindent megtettek, hogy hátráltassanak. Nem ettek, nem öltöztek, láthatatlan és látható bibiket gyógykezeltem…
A hajam kihullott, mire levezényeltem őket az autóhoz. A gyereküléseket átcibáltam Apa autójából az én autómba, ránéztem az órára és sírásra görbült a szám. A legnagyobb igyekezetem ellenére kettő órába került, míg a srácokat az ágytól az autóig tereltem.
Ekkor vettem észre, Gréti cangájának hátsó kereke lapos. Apánál a pumpa a Dunakanyarban…
Jár az agyam, hátul a csimoták nyüzsögnek. Megállok egy benzinkútnál. A gyerekeket az ülésükben, lehúzott ablakkal az autóban hagyom, 3 méterrel arrébb a pumpa. Amit képtelen vagyok a pici kerékhez illeszteni. Már fáj a kezem. Nem fér be. A srác felajánlja a segítségét, de az én kezem sem fér oda, nem egy férfikéz. Megoldom. Mire az autóhoz érek két kisírt szemű gyereket találok. Azt hitték elvesztem az alatt a három perc alatt. Dühös vagyok magamra, sajnálom őket, de nem mertem őket kikötni, balesetveszélyes, miközben nem tudok rájuk figyelni… áh mindegy. 10 mp alatt megnyugszanak, amikor látnak, de Gréta úgy leteremt, hogy leég a hajam. Igaza van. Rosszul vagyok.
Az úton senki nem volt, de a Felvonulási téren minden gyanús lett. Se parkolni…terelés-terelés… kavargok, tekerem a kormányt, káromkodok, feladom.
Végül a titkos parkoló helyemen van egy hely. Megállok, kiszedem a gyerkőcöket, bicikli, kismotor, babakocsi.
Ekkor hív vissza Apa. Kiabálok elkeseredetten a telefonba: “Nem hiszed el mekkorát szívok, nem hiszed el mekkorát szívok!” Elhiszi, de nem kíváncsi rá. Elbúcsúzik.
Pöti 10 egész méter után üvölteni kezd a kismotoron. Vegyem fel. Nem tudom, tele vagyok, mint a déli busz. “Vagy babakocsi, vagy kismotor, vagy séta.” -ismételgetem, miközben az lezárt Andrássy úti gyalogos forgatagban kb. 100-an néznek. Mi a szent szar van itt? Nézek körbe. Cseszd meg Kaskötő, belekerültem a népnemzeti lovasparádéba. Gyerekestűl, mindenestűl. Pöti kitartóan üvölt, immáron beszíjazva a babakocsiba. Próbál szabadulni, én meg próbálok Grétinek egy gombóc fagyit venni. Egy rettenet ijesztő idős néni vigasztalja Pötit aki ettől sikít, én a pénztárcám után kotrok… 1-1 gombóc fagyival a népnemzeti toi-toi sor előtt leülünk az utca szélére és eszünk. Nem vettem észre, hogy ott vannak a hátunk mögött, ott volt csak egy kis félreeső hely. A szag rádöbbent.
Pötit ölembe veszem dédelgetem. Megnyugszik. Nem tudom a kocsiba rakni, újra üvölt. Nyakamba veszem, üvölt. Ő az ölemben akar utazni. Megszakadok. Beteszem a kocsiba, tolom. Ott a cél a Vajdahunyad vára. Gréti egy kürtös kalácsért kuncsorog. 900 Ft. Megkapja. Haladunk!
– Itt nem lehet átmenni. Ide belépő kell. – Áll utunkba három biztonsági őr.
– És hogy tudunk átjutni?
– Vagy megkerülik az egész Hősök terét, vagy a múzeumot.
A vágta úgy van felépítve, hogy kívülről a világon semmit nem lehet látni.

Ránézek Grétire. “Most megyünk haza.” – én ezt meguntam. Gréti hálásan bólogat. “Elfáradtam Anya, menjünk.”
Még egy utolsó próbát teszek, megkerülöm a múzeumot. Hatalmas kört írunk le, mivel a Nemzet konyháját is meg kell kerülnünk. Tombolok belül, sírógörcsöm van. Etetem,-itatom a gyerekeket. “Anya nézd, ott buli van!” Gréti meglódul, tűzünk a körhinta felé. De csak egy… nem mondom meg mit találunk…

Próbálok hátulról a célhoz jutni, ekkor Gréti megtorpan. Egymásra nézünk. MOST tényleg megyünk haza. Megfordulunk és megyünk az autó felé. Pötit nem lehet rávenni sem sétára, sem motorozásra, pedig árnyas fák között sétálunk. Meglátja az autót, felélénkül, kikérezkedik. Pörög-forog, már a vezető ülésben ül, vezet, vált, vigyorog. Először, órák óta.
Gréti könyörög, hogy menjünk, fáradt. Beszíjazom őket és majdnem alvó állapotban szállítom a kapu elé.
Levetkőznek, kezet mosnak, és beugranak az ágyba. Aztán Pöti kiugrik és felpattan a taposó quadra és fel alá autózik a lakásban. Most. Itt bent. Ebédet adok nekik, nem esznek. Altatásnak futok neki háromszor, buliznak. Most itt ülök a konyhában, Pöti nyeklik-nyaklik, Gréti játszik én 2 órája próbálom vízszintesbe tenni őket és gyilkos hangulatom van.

Milyen érdekes, ha az ember nyitott, mindig belebotlik, valami szuperségbe. Ma nem főztem, a srácokat kifőzdébe vittem. Ebéd után még hagytam őket szaladgálni a játszón, ami a kifőzde mellett van, mert végre kisütött a nap. Nagy kertészkedés folyt és egy ember turkált a homokozóban, vizsgálta a fákat, bokrokat. Pár perc múlva már kedélyesen beszélgettünk. Agrármérnök, növényvédelmi szakember. A homokozóban cserebogár pajor után kutat, bejelentésre. Kérdezte mi találtunk-e. Nem, mondtam, de szívesen megnéznénk milyenek. Térült-fordult és hozott egy kávés pohárnyit. A gyerekeimmel nagy érdeklődéssel hallgattuk a rögtönzött kiselőadását. Évekig élnek békésen a föld alatt, egy kis darab gyökeret eszegetve, mielőtt kiszállnak. Nem szépek, de a szépség relatív, na meg minek lennének szépek, a föld alatt, ahol a vakond is vak… Viszont érdekesek.
Megint okosabbak lettünk, megint lett egy szuper élmény és nem kellett érte kajtatni. Csak egy barátságos mosoly, és ennyi.

A dolog úgy kezdődött, hogy Szilvi néni cirkusz kupont adott a gyerekeknek. 2 hete. Innentől Gréti minden áldott nap megkérdezte, mikor lesz a cirkusz. Ki is szúrta az építkezést és az előkészületeket már a hét közepén, amikor vásárolni mentünk. Innentől fogva naponta kétszer leellenőrizte a kupon meglétét és ha elfelejtette, akkor a legváratlanabb helyzetekben – pl. amikor a Mamáékhoz autóztunk, – elsírta magát, hogy “már nincs is meg a kupon, nem is tudunk menni…” hallgattuk a rinyát éjjel-nappal, megállás nélkül, nem kímélve szabad perceinket. Neki cirkusz KELL, ő cirkuszba akar menni!
Legyen. Átok rossz idő van a kutyának sincs kedve kimenni, összenéztünk reggel Apával, legyen cirkusz! Bőségesen megreggeliztettük a kis csapatot.
A műsor 11-kor kezdődik, ha időben odaérünk biztosan lesz jegy, nem lesz sor, aztán beugrunk a SPAR-ba vásárolni gyorsan, pár apróságot. Mindent elterveztünk. De a gyerekeket összevadászni művészet volt. Izzadtan indultunk neki a vasárnap délelőttnek.
A pocsolyák gondos kerülgetésével meg is érkeztünk, a kuponnak hála belefért a költségvetésbe a VIP jegy, mi boldogan indultunk a szupermarket felé, Gréti nem. Ő teli tüdőből üvöltött, hogy utál bevásárolni, ő most akar cirkuszba menni, hiába magyaráztuk, hogy van még 40 percünk semmi nem hatott, csak az, hogy megszólaltam: Akkor “Gréti most hazamegy, mert nem tud viselkedni.”
A bevásárlás gyors volt, flott volt, a gyerekek is élvezték, a cuccot az autóba raktuk és immár semmi nem tartott vissza minket a cirkusztól.
5 perccel az előadás kezdete előtt a sátor kongott. Mi persze az első sorba ültünk, a legjobb helyre, nagyon boldog voltam, de lelkem mélyén már megsajnáltam ezeket az embereket, akik vérverítékezni fognak negyedháznak.
– Mikor kezdődik már? – érdeklődött türelmetlenül Gréti.
– 5 perc. Nem soká. Látod milyen jó, hogy elmúlattuk az időt a vásárlással, most már nem is kell sokat várni.
– Mikor kezdődik már? Sok az az 5 perc, vagy kevés? – tudakolta Gréti türelmetlenül.
– Nos, ha 20 másodpercenként megkérdezed, sok, ha nem akkor picikét várunk és nemsoká.
– Mennyi az az öt perc? Megtanítasz elszámolni addig?
– Ó hogyne. Persze. Most azonnal. – jaj, csak kezdődne már. Ha megint megkérdezi, belenyomom a fejét valahová…

Tátám, sötétül a hely, világosodik a színpad, a gyerekek izgatottan figyelnek. Bejön egy idegesítő alak, mondja-mondja… konferál-konferál, engem spec. irritál, de mondjuk engem mi nem?!?

Végre a az első fellépő. Nő. Édesen totyogó kacsákat terelget. Nem nagy szám, de nagyon aranyos, Petike izgatottan tapsol. Gréti előrebiccentett fejjel, felfele néz. Arcán ott a méla közöny. Kacsák…

A második fellépő bohóc. Aranyos, ügyes, olyan semmilyen.
– Ez a bohóc nem vicces. – jegyzi meg Gréti. Jáj. Szerintem sem az, de ez inkább ügyességi mutatvány. Annak kicsit gyengusz, fröccsel elmenne…

Jön egy pohár egyensúlyozó nő. Zseniális. Pöti kimászik a kezemből átmászik Apához. Gréti lejjebb csúszik a széken.
– Mikor van már vége? – kérdi.
– Nem tetszik?
– DE! – erőltetett vigyor.

Erősen nagypapa korabeli egyensúlyozó művész brillírozik ezután. Apukát visz ki magával. Apuka nagyon jó fej, mi nagyon jól szórakozunk, a gyerekek-felnőttek nevetnek. Pöti felfedező útra indul, Gréti elfolyik a székben.
A töltött csirke légtornász nénire nem sok figyelmem jut, pedig nagyon ügyes. Kb. 20 év rutinjával pörög-forog a levegőben. Pöti is tornászik a sorok között, Gréti percenként kérdezi meg, mikor van vége a cirkusznak. Az agyam kezd lobbot kapni.

Megint jön a bohóc. Gyerekeket keres. Gréti fellelkesül és ugrik. CSAK Gréti. Szalad, végre eljött az ő ideje. Fülig ér a szája a copfja repdes.
A bohóc kezével int! Mutatja túl kicsi és visszakíséri. Gréti arcán egyszerre tükröződik méreg és megalázottság. Ő nem kicsi. A bohóc kínkeservvel keres két kislányt. Gréti duzzog. “A bohóc nem is tud beszélni, csak mutogat, vagymi!” Puffog az egész előadást utálja. Mellesleg simán alkalmas is lett volna a célra. Petike visszamászik hozzám tapsol, nevet, élvezi a műsort. Gréti leforrázottan csücsül.

Ez után kecskék és majmok jönnek. Cuki. Pöti édesen kommentálja: “Anyacica! Beeeeeeee! Beeeeeeeeee! Anyacica! Beeeeeeeee!”
Anyacica szerint ez mekk-mekk. Mindegy. Cuki? Cuki. Pöti tapsol. Gréti mindent utál.

A bicikli akrobata testvérek szenzációsak, de erről a mi gyerekeinknek más a véleményük. Pöti ismét kódorog, Gréti aludni készül.

Szünet.

A szünetben sétát teszünk a sátor körül, a gyerekek a táskám aljára kiszóródott keksz után érdeklődnek. A “koszos” válasz nem győzi meg őket, ropogtatnak. De jó, éhesek lesznek a műsor után, megeszik az ebédet. Nincs nyalóka.
Megnézzük a kacsákat, Gréti pisil, anya pisil, visszakódorgunk, leülünk, az előadás elkezdődik.
– Keksz! – jelenti be az igényét Pöti.
– Nincs, elfogyott.
– Váááááááááááááááááááááááááááááá! – teli torokból üvölt.

A bohóc-konferansziéból átvedlett zsonglőr fiú annyira ügyes, hogy én még ilyet nem láttam. És most sem fogom látni. Keksz darabkák és a cumi után kotrok a táskámban, előttem üvöltve áll Pöti. Darabonként szedegetek ki mindent a táskából. A keksz elfogyott, a cumit elhagytuk. A büdös viharba!

Valami megy odabent, mi megyünk a sátorból odaki. Üvöltő Pötivel a kezemben körbejárjuk a sátrat, cumi sehol.
Már majdnem fordulnék vissza, amikor két cirkuszos szólít meg. Megtalálták a cumit. Lemossák és hozzák. A köpcösebb férfi mosolyogva nyugtat. Most már minden rendben lesz, majd sebtiben elpanaszolja, az ő fia 5 éves és nem tudják elvenni tőle a cumit. Rövid szülői értekezletbe kezdünk, és arra a megállapításra jutunk, hogy nagyobbik gyerekeink cumival a szájukban fognak megházasodni, ha nem találunk ki valamit. Ötletünk egyikünknek sincs.
“Jaj, de kár, hogy nem látta a kicsi fiam pont akkora, mint ő, – mutat Pötire, – most ment be ebédelni, pont ilyen szöszke.” – jön utánunk a krapek és egy villanás múlva már fent is van a színpadon. Csüngő hasú malackákat terelget. Nagyon édesek. Pöti ringatja magát az ölemben és a kis lyukon néz, Gréti gyakorlatilag alszik.

Ismét jön az erőművész papa, ismét zseniális a száma, mögöttünk a gyerekek sikítozva röhögnek, Gréti utálattal néz hátra. Majd keresi elöl az érdekeset. Majd megvetően pillantgat ismét hátra. Rászólok. A gyerekek visítanak a röhögéstől, Gréti a bácsi testi épségéért kezd aggódni, – mellesleg erősen én is, – de ő annyira, hogy szorongva bújik az apjához. Pöti sír. Én próbálok elvonatkoztatni és csak nézni ezt az előadást, úgy ahogy van. Mert bizony jó. De valami erőset kéne inni, hogy lazuljak. Pöti kimászik a kezemből, világot látni indul, végre nézem a produkciót.

Az apró pici kutyusok szerencsére felkeltik Petikém érdeklődését, Grétinek már a szar is büdös. A bohóc ismét jön, de mint tudjuk ő ősellensége lett a csajomnak, lefitymálva bámul.

Az utolsó produkció lélegzetelállító, és próbálnám is élvezni, de Pöti fetreng, Gréti percenként kérdezi meg, hogy mikor lesz már vége és most már én is örülök, hogy ez az utolsó szám. Az idegtől csatakosra izzadva végre az oxigéndús levegőre érünk és a gyerekeket az autóba cipeljük.
Még a cirkusz kapujában összefoglalom a srácoknak a tanulságot: Nektek legközelebb akkor lesz cirkusz, amikor én csinálok.

Én itt nyomogatom a gombokat békésen, egyszer csak Gréti vészjóslóan megszólal. Egyre magasabbra emeli a hangját a mondat végére majdnem sikít:
– Anya, anya, gyere gyorsan, valami undorító úszik a kádban.
– Tud mozogni? – kérdezem rezignáltan.
– Nem mozog.
– Akkor nem bánt. Megyek azonnal. – kászálódom, morfondírozom, vajon milyen bogár eshetett bele a vízbe, amitől Gréti így megijedt. Biztos egy szerencsétlen molylepke. Beérek, óriási habos pancsi, benne két gyerek. Pöti békésen öntögeti a vizet, Gréti lábujjhegyen áll, falnak támaszkodik.
– Hol van?
– Ott.
Ott nincs semmi. Elhajtom a habot és egy óriási szardarabbal nézek farkasszemet. Kissé jobban elhajtom… nem szépítek, a víz tele van szarral. Szokásos Csilla-féle problémamegoldás következik:
– Víííííííííííííííííííííííííííííííííí! – tör ki belőlem az emésztő röhögés, térdem összeszorítom és nekitámaszkodom a kádnak, nehogy beleessek. – Víííííííííííííííííííí-híííííííííííííííííííííí- ííííííííííííííííííííí… – folytatom a probléma feldolgozását a fejemben.
Felmentő seregként Apa érkezik. Mi az, mi történt? Mi van a vízben? Ránézek:
– Vííííííííííííííííííííííííííí!
Gréta is nevet. Rezignáltan válaszol helyettem:
– Pöti beleszart.
– Akkor gyere már kijjebb, – szól nekem Apa, – hagy szedjem ki, és ne visíts, megijednek a gyerekek!
– Híííííííííííííííííííííííííííííííí. – lehelem ki hangosan a levegőt. Nem tudok kijönni a csepp helyről, beszorultam, sürgős megfulladhatnékom van. Ahogy lenni szokott. Kifelé préselődik a levegő, de venni nem tudom. Kétségbeesve kapkodok oxigén után, de nincs. Apa újból rám szól:
– Gyere ki, megrémíted a srácokat!
Kiesem az ajtón, a szennyes tartóba kapaszkodom. Visszanézek. Apa a bilivel halássza a darabokat. Ez nem fog így menni. Én láttam amit láttam. Szemem előtt a hab alatt megbújó rettenet. Apa halászik, én nem bírom tovább.
– Vííííííííííííííííí-ííííííííí-ííííííííííí-íííííííííííííííííí- áááááááááá- ííííííííííííííí! Híííííííííííííííííí!
Apa meglátta amit én láttam. Észrevettem a testbeszédén.
– Vííííííííííííííííííííííííííííííííí-hihihihihihiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii! Nem fog úgy menni, híííííííííííííííííí, engedj oda híííííí-híííííííííí-híííííííííííííí. – Most már biztosan megfulladok, ha nem lépek a tettek mezejére és nem hűtöm le magamat.
Wc-be lépek, letekerek egy darab papírt, nekiállok én is halászni, de gyorsan meggondolom magam, mert a wc papír bizony gyorsan foszlik, nem akarok nagyobb gondot okozni. A cucc, – mit szépítsünk -, így is a markomban van.

Dobálom a bilibe, de megunom és kihúzom a dugót. Illetve a mi kádunkban nem dugó van, hanem egy felemelkedő sapka, az alatt folyik ki a víz. A bili tartalmával a wc-be megyek. Apa közben meglátja mit tettem!
– Most miért engeded le, az összes cucc be fog szorulni a perem alá! – mérgelődik.
– Nem -nem. – Kapom ki gyorsan a kis sapkát. Ott összegyűlik.
Ekkor szólal meg az eddig gondosan háttérbe húzódóan játszogató Pöti.
– Apa! Kaka van!
– Látjuk mindannyian kisfiam. – Én kimerem ami még ott maradt a lefolyónál, kiviszem, visszatérek.
Gréti is lenyugszik és játszani kezd a lefolyó vízzel. Egy átlátszó flakonba merít belőle és a lámpának tartja. Na ezt már Apa sem bírja ki röhögés nélkül.
– Ne játssz már a kakás vízzel, mi vagy te limnológus? – Na kész. Én eddig bírtam a komolyságot. Gréti még mindig a vízminőséget vizsgálja.
– Vííííííííííííííííííííííííííííííí!
– Gréti, öntsd már ki a vizet, nem vagy limnológus, öntsd már ki. – Gréti mint egy süket vízügyi szakember, állhatatosan kiönti és újra meríti a flakont.
– Vííííííííííííííííííííííííí! – konstatálom
– Gréti, ne légy gusztustalan! -csattan fel mérgesen Apa.
Ekkor elhagytam a csöppnyi panelfürdőszobát. Apát az ajtóból félretoltam és próbáltam visszahozni magamat a vészes oxigénhiányból. Viszem a ruhákat, Apa elkezd fürdetni.
– Jó Isten, ez mekkora! – dörren fel Apa, -Előkerült a vezérkaka darab a hab alól! – de én ekkor már oxigéndúsabb tájakra eveztem és hagyom Apát érvényesülni.
Konklúzió: Ha óriás habot csinálsz a pancsiba, esélytelen az összes szardarabot felfedezni alatta. Illetve ha egész nap termés nélküli a pelus, akkor az esti eredmény mindent felülmúlóan nagy.