Át akartunk ugrani anyósékhoz. 1 órát üvöltött Pöti, mert nem találta a piros autóját, ami nélkül sehová… de már napok óta nem találjuk és próbáljuk kicselezni…
Hazafelé beugrottam a Tecsó piros autó osztályára, lepakoltam a polcokat, de ugyanolyat nem találtam. Vettem 3 hasonlót, egyformát. Egyet megkapott. Pöti nagyon örült. Egész úton hazafelé mondogatta: “Az új piros autóm is tud versenyezni!” -és pörgette a kerekét.
Hazajöttünk. Egyszer csak Pöti boldogan kiabál:
“Megtaláltam a piros autómat!!!”

Mert ma van. Isten éltesse! Nagy gourmand az ember, szereti az édeset, a sósat, jó ropogósat (azt má’ nem), ritkán jut hozzá a kis nyugdíj kontra nagy számlák között, elhatároztuk, hogy olyan ennivalókat veszünk, amit magának nem vesz le a polcról.
Meg is történt a vásárlás, vettünk sok finomságot már, amikor Istvánomnak isteni szikra gyúlt az agyában és a pénztártól visszazavart a “lidliben”:

– Apád imádja a kvarglit, vegyél neki!
Nézek rá nagyon bután. Apám szereti az ínyencségeket, de a kvarglit emlékeim szerint én szeretem, de mi is az a kvargli? Keresem-keresem az agyamban, kvargli-kvargli tudom, hogy imádom, de mi is az??? Pörgetem-forgatom a szót, csattognak a fogaskerekek.

István észreveszi a zavart, mondja. – Azt a halat!
Hú vazze, most vesztem el!!!! Hal és kvargli, hal és kvargli… valami nem stimmel, de lassan derengek, mint egy téli reggel, és tétován elindulok. Segélykérően nézek vissza.

– Ott van a hűtőpulton! Ott a halaknál! – mondja István. Végem, agyam vészféket húz és megáll. – Ott a sajtoknál balraaa! – mondja egyre idegesebben az emberem.

Aki most bekiabálná a gép mellől, hogy a kvargli kis kerek sajt, nekem pedig ringlit kéne keresnem, és nem a hűtőpulton, hanem a konzervek között – de persze annak a neve sem jut eszembe, nem hogy a helye,- annak mondom, már én is tudom. Már hazajöttünk a köszöntésből és a megvilágosodásom pillanatát le kellett volna filmezni…
Ő a kvargli:
Ez pedig a ringli:

Na szóval megtorpanok és nézek a páromra olyan képpel, mint egy kezdő demens a szexboltban és próbálom az agyamban helyre tenni, mit is kell itt keresnem…
Sajt-hal kvargli… A hűtőpultnál… gyerekek már türelmetlenek, István morcolja a szemöldökét, nem akarok többet kérdezni, nehogy már ne találjam meg azt a halat amit nem kvarglinak hívnak, de a csudába nem jut eszembe a neve…

Megállok a sajt-hal szekciónál, fejemben dobol. “Kvargli-kvargli”. Úgy nézek, hogy egy apuka elrántja előlem a kislányát ijedten. “Hagyd a nénit vásárolni!”.

Szememmel keresek valami halat ami nem kvargli, de tudom hogy néz ki. Göngyölt hal, közepén kapri bogyó. Nincs.
Van viszont nyers hal, kis vödörben. Biztos erre gondol István. Azt tudom apám imádja, nagyon sokszor vettünk együtt ilyet a kis közértben, mindig kínálta, sosem ettem, rettenetes szaga van! De valami nem stimmel vele. Valahogy gyerekkori emlékeim szerint ez nem úgy néz ki. Nyers hal az oké, hagyma is, de mi nem? Göngyölt, mint a nemkvarglidemiaf@sz. Közepén uborka.
Így néz ki:

Itt valami nem kerek. Ez sosem volt kerek. Nincs időm. Leveszem a polcról, keresem az ismerős nevet rajta, nincs segítség. Ismeretlen név, ismeretlen címke. Mindegy, ma már semmi sem az aminek látszik, – gondolom és sietősen viszem a zsákmányt.

A nyers pácolt hal neve RUSZLI és pont akkor jut itthon az eszembe itthon, amikor a kvargli meg a ringli…
Ez a ruszli:

Mindegy. Hal, kerek, neve nem számít, a családom már türelmetlenül vár. Zavarodottan érkezem, kosárba rakom a kis vödröt, és a problémát megoldottnak tekintem.

– Na végre, csak megtaláltad! Ügyes vagy! – szól a biztatás Istvántól.
– Meg! – mosolygok bárgyú fejjel. Az agyam még a “kék halál” után bootol újra… Homokóra látszik a homlokomon.

Apám örül, köszöntés megvolt, hazaesünk, mosom a kezem, az agyamban a kereső ekkor végez. Felnézek a tükörbe…

– Istvááááááááán! Ugye kvarglit mondtál?!? A kvargli sajt b.meg, amit kerestem ringli, amit vettünk ruszli.
István jön röhög.
– De jó ötlet volt nem? És megtaláltad amire gondoltam?
– Meg. – Én is nevetek. Ő a ruszlira gondolt…

Apám prüntyög Facebookon:

Hát így vót! 😀

“Peppa malacot kérünk!”, “Még egy Peppa malacot kérünk!” – hallom a vinnyogó kórust a szobából. Reggelit csinálok, 5 percenként rohangálok újabb Peppát kapcsolni. Papa malac és Peppa szobát fest.
Megetetem őket kidugom az orrom, orkán erejű szél. Ma sem megyünk sehová. Leülök olvasni. Persze Anna-Peti-Gergőt kér Pöti. Olvasok. A család költözik, és kifestik a lakást.
– Fessük ki mi is a lakást! – kiált fel Gréta. Pöti az utánozóművész, felélénkül és rohangászni kezd, közben üvölt:
– Fessük ki a lakást! Fessük ki a lakást!

Körbenézek, a szokásos atomtámadás utáni káosz van a lakásban. Lehet ez rosszabb??? Nem.
– Oké! Fessük ki a lakást! – mondom. A két gyerek lemerevedik. Erre nem számítottak. – Gyertek le a pincébe, hozzuk fel az eszközöket! – Hirtelen olyan kisangyalokká válnak, hogy kedvem lenne videózni. Rendezetten vonulnak az előszobába, veszik a cipőjüket. Izgatottan lépdelnek a pincébe. Ott persze megpillantják a rollert-kismotort.
– Lehet rollerezni-motorozni a folyosón, míg én előkeresem az eszközöket. – Mondom és fegyelmezetten kiszedik a járműveket, majd az örömtől hangoskodni kezdenek. Fel alá rocsóznak a folyosón. Lecsendesítem őket és kikaparom a rengetegből a holmikat.

Felcipelünk mindent, ami nem kell, azt kidobom. De úgy süvít a szél, hogy messzire viszi a szemetet, amit a kukába raktam bele nem is bírom elkapni. Futkározok egy szál pólóban, mint egy hülye, a gyerekek röhögnek rajtam az ajtó üvegén át.

Átöltöztetem a manókat, mindenki kap egy hengert, arrébb húzom a konyhaasztalt, elmondom a szabályokat és hajrá.
Nagy kedvvel festik a konyha falát.
Úgy 15 perc múlva látom az unalom jeleit. Na, ezt a festést is megnyertem. Kölköket a kisszobába terelem és a kihagyott helyeket átfestem a plafonig. Nos, foltos lett, persze, ha nagyon nézem, de szép fehér, tiszta. Olyan Peppás. 🙂 De ők csinálták!
Pöti nagy ügygonddal mosta el a hengereket, Gréti pedig ebéd közben végig a falat bámulta. 🙂

Mert persze Gréti nyúz-húz, jön a karácsony, díszítsük fel a lakást. Én nem vagyok az a díszítős fajta, ráadásul mit díszítsek? Az irgalmatlan kupi tetejére tegyek egy gyertyát és wuff… ???
De Gréti hajthatatlan gyötört. Karácsonyi fény az ablakba, díszítés az ablakba, a lakásba… Beadtam a derekam.

Tecsó utunkban a sprayes-díszes polcok felé vettük az irányt és őrülten válogattunk. Végül OBI-ba is benéztünk. Vettünk mindent ami “kellett”. Világítós ablakdíszt, jégkristály sprayt (olyan jól hangzott), hungarocell formákat.

Itthon izgatottan szereltük fel a kínai iparág két igazi, világító gyöngyszemét az ablakra. Ezek után Gréti hópelyheket rendelt, Apa dolgozni indult. Kínnal kutattam hópehely sablonok után a neten, egyet ki is vágtam papírból. Nézegettem szerencsétlent, majd méltó helyére a kukába helyeztem. Gréti a türelmetlenségtől tombolt, Pöti pedig azért visított, mert nem vele foglalkoztam.

O.K. Legyen inverz. Elővettem egy kifesthető hungarocell hópelyhet, kikaptam az OBI-s szatyorból a sprayt, ablakra helyeztem és fújtam. Nézem… MI ez??? Idegességemben a jégoldót sikerült előhúznom, amit a kocsihoz vettem… Gréti röhög. Pöti vinnyog, ő autózni szeretne.
Letörlöm az ablakot, a jégkristály spray felé nyúlok. Fújok. Miarosseb ez? Csak folyik-folyik, sehol egy kis jég, sehol semmi, mintha olajat fújnék az ablakra. Gréti sír. Nem baj, buzgón beterítjük a mintával a gyerekszoba két ablakát. Érdekesen néz ki. Ekkor a fejem már akkora, mint egy ház. Derékig kortok, a pincéből felcibált karácsonyos dobozba és előrántom a ki tudja mikor vásárolt hó sprayt, és győzedelmesen felmutatom, mint az amerikai filmekben az államügyész a bizonyítékot.

Futás Apa dolgozószobájába. A hópehely eltört, lesz angyalka motívum. Gréti újra lelkes. Pöti mindent gyűlöl már. Gréti az ablakhoz szorítja a formát, anya nyomja a sprayt, semmi. Besült. Egy tűvel próbálom kitisztítani, visszatérek. Gréti fogja a formát, anya céloz angyalka fejére, fúj! Egy hatalmas habot az angyalka arcára. (A tűvel elcsesztem a fújókát konstatálom…)
Gréti arcán először döbbenet, aztán kipukkad a röhögéstől. Én is. Gréti visít, a hasát fogja. Pöti berohan megnézni mi a szitu. Gréti a széken áll, és fogom, hogy ne essen le, hajlongunk a röhögéstől, a kezünk ernyed, angyalka beterít minket habbal.
Megszólalok, amikor van egy lélegzetvételnyi erőm: “Borotvahabos lett az angyal. Borotváljuk meg!”
Gréti majdnem leesik a székről. “Bepisileeeeeeeeeeeeek!”- kiabálja és visít a nevetéstől.

Amikor összekapartuk kicsit magunkat megegyezünk, hogy hagyjuk a dolgot. Visszamegyünk a gyerekszobába, ahol az ablakról eltűntek a hópehely díszítések. Gréti nem olyan szomorú, megígérem, másnap veszünk hósprayt.

Este fürdetéshez beszaladok a gyerekszobába pizsiért, ahol sötét van. A lámpák átragyognak az ablakon, az ablak jégvirágos, hópehely mintával. Gyönyörű.
“JÉGVIRÁG spray ez, nem jégkristály, miért nem ezt írták rá???”

Mégsem olyan rossz ez a karácsonyi díszítés móka. Apa hozott egy csomó mintát, kapta a munkahelyén, ezeket pár nap múlva kifestették a srácok és az előszoba falára ragasztottam őket, mert nagyon szépek lettek. A szarvastól konkrétan beájultam, nem is tudom egy 4 éves gyerek hogy tud ilyet festeni! Imádom! Csak ne pózolna a képeken állandóan… 😀 Gréti. Nem a szarvas… 😀

A napom szörnyű hosszú volt. Mindkét gyerek belázasodott, egész nap ordítottak valamiért, akartak és nem akartak, vinnyogtak, nem aludtak, kimerítő kínszenvedés volt az egész.
Apa hazajött, de akkor is én kellettem nekik. Nem volt egy pillanat nyugovásom.
Apa ölébe vette Grétit, én melléjük rogytam. Apa végignézett rajtam és megszólalt:
– Gréti! Anya ember! Érző emberi lény, nem kiszolgáló robot, még ha úgy is néz ki…. Ő, nem úgy gondoltam…

Előbb elküldtem a viharos csipába emberem, de végre nevettem egy jót…

“Nem szabad az étellel játszani!” -dörgöm kb. tizedszerre. “Tessék enni!” De Pötinél épül az uborka kukásautó, Gréti csak tologatja a szendvicsét (később kiderül, hőemelkedése van, nem éhes). Tobzódom. Apát kérem meg, hogy reggeliztesse tovább a gyerekeket, mielőtt délelőtti gyerekdarát csinálok. Elkezdem berakni a mosogatógépet, Apa osztja az ételt. Egyszer csak hallom érces hangon.
“Tíz, kilenc, nyolc… kettő, egy. Ignition. Bláááááááá… ” Hátranézek, épp indul a kolbász űrhajó, Apa kapitány irányításával. Ekkor döntöttem el, hogy kiugrok az ablakon, de előtte még kedvességet erőltetve érdeklődtem:
“Most épp mi történik?” Mire Apa. “Feladtam a nevelést, támogatom a kreativitást.” – közben már új kilövésre készülődnek.
“Majd jusson eszedbe Drágám, amikor kicsit kevesebb türelmed lesz az asztalnál, hogy kreatívak a gyerekek, nem rosszak.” – zárom le a témát és adom fel az egészet. Nem ugrom ki az ablakon sem. Eszem egy űrhajó szendvicset.

Mert megígértem Grétinek, hogy korábban érek érte. Igen ám, de Apa elvitte az autómat, amiben a babakocsi is volt, úgy kellett kalkulálnom, hogy Pötivel gyalog oldjam meg az utat a szakadó esőben.
Fel is ébredjen időben, oda is érjünk…
Aham, csakhogy a kisember sokkal korábban ébredt, méghozzá extra nyűgösen. Nem baj, majd cipelem. Mindent kiszámoltam, megbeszéltem vele, hogy a csatos hordozóban megyünk, felöltözni is sikerült, amikor is az ajtóban megmakacsolta magát. Őt nem hordozom, ő ernyővel jön. Márpedig ember legyen a talpán, aki egy kapálózó kétévest fel tud kötni a hátára. Nekem sem ment…. csak az időm…
Kitessékeltem a pasit az ajtón, a kapuban már az ernyőjéért kornyikált, amit alig bír el, és gyök kettővel kezdett kódorogni, az ernyőtől semmit nem látva az út közepén. 5 percig bírtam, ez alatt már eláztam, mert esélyem sem volt az én ernyőmet kinyitni. Tudtam, hogy vesztes a helyzet. Hátamon 10 percet kalkuláltam, eltelt 15 és még a ház előtt voltunk. Felkaptam a gyereket, az ernyőt, a másikat magam felé raktam és fél kézzel cipelve elkezdtem az ovi felé sietni. Pöti sikítva ordított. Ezt már nem bírták az idegeim, meg fél kézzel a súlyát sem, kitört belőlem az állat és elkezdtem mondani a magamét. Ettől a fiam kiakad, és azt üvöltötte: “Hagyd abba!” Amikor ráébredtem emberi nyomorultságomra, próbáltam vigasztalni a kisembert, de erőm már kezdett elhagyni a rohanásban. Gréti utálni fog.
Mit tesz a sors, egy anyuka, akivel már napok óta beszélni akarok nagyon fontos ügyben épp jön szembe. Most vagy soha, nekem már mindegy. 3 percre elkaptam, és megbeszéltük a megbeszélnivalót.
A víz csurgott rólam a kíntól, amit Pöti súlya és a többi cucc cipelése jelentett, de megérkeztünk. 4 óra 10 perc. Kinyitom a csoport ajtót, Gréti megvető tekintete szegeződik rám. Tudtam. Már csak hárman vannak. Utál.
“Kérlek ne haragudj, nagyon jöttünk!” – kérlelem, de olyan fejet vág, kijönni sem akar. Csalogatom, de durca. Majdnem sírok. Tényleg nagyon siettem, pár percen múlt csak, hogy nem a nagy tömeg előtt értem… Fáj a szívem, atom vizes vagyok, Gréti látványosan utál.
“Gyere már!”- kérlelem.
“Géti gyele”- könyörög Pöti.
“Csak most kezdtem bele a játékba!”- hajintja el kezéből a katicabogár babát és indul. – “Túl korán jöttél.”

Kb. ott haltam meg az ajtóban… A duzzogó gyereket kilapátoltam, felöltöztettem, és hazaindultunk immáron gyalog, ernyővel, gyök kettővel.
Itt határoztam el, hogy valami szuper programmal fejezzük be a napot, ami kitörüli a komplett őrületet.

Jó kis esti program volt. Krumplinyomda, aztán a nyomdázó szivacsokkal kádfestés, majd pancsi a színes vízben.:

Tudtad, hogy akár a teljes család is ingyen mehet Magyarországon a legnevesebb múzeumokba? Kevesen tudják, de egy kormányrendelet szabályozza, hogy melyik múzeumot melyik hétvégén látogathatják ingyen a családosok.

Mert elhatároztam, hogy idén részt veszünk a lampionos felvonulásban, melynek végén találkozunk az igazi Mikulással…
Anyósom hívta fel a figyelmem a csodálatos lehetőségre, itt a szomszédban, de sajnos ők nem tudtak elkísérni, Apa pedig vállalati mikuláson volt vidéken. Így egyik haverunkkal és kisfiával indultunk neki a nagy kalandnak.
A bazi nagy dugóban, már a kihangosított telefonban összevitáztunk, pedig haverságunk 2 éve alatt ez nem nagyon sikerült. Kissé ingerülten érkeztünk a kiindulási helyre, ahol ezer ember fogadott, kilométeres sor a lampionvásárláshoz, aminek elejére furakodva informálódtunk, hogy van még 5 db lampionjuk. Ennek eredménye: Fülsüketítő ordítás. Én az ezer forintos lampionért adtam volna ekkor kettőt is, de nem tudtam, Gréta vigasztalhatatlanul üvöltött, barát kisfia pipa volt, Pöti pityogott. Mindegy. Induljunk el legalább Jolipukihoz, őt lássuk. A felvonulást megelőzve elsétáltunk a gyerekekkel a kijelölt csodálatos európai színvonalú játszótérig, amin meglepődve tapasztaltuk, hogy nincs közvilágítás!!! A sötétben botorkáló több száz ember szorította csemetéje kezét, és igyekezett a színpad közelébe. Ekkor veszítettük el egymást az apukával és kisfiával. Feltoltam a kölyköket egy dombra, ami elég távol volt az egymást préselő tömegtől, de úgy ítéltem, 109 centis lányomnak is van esélye látni. Volt is, míg egy anyuka be nem állt a 6 összegyűrődő kisgyerek elé, amely csoportba Grétát betoltam. Gréta ismét ordítani kezdett. Az egyik mellettem álló anyuka megpróbált lejjebb furakodni és megkérni a nőt, húzódjon már lejjebb! Akkor ő nem látja a Mikulást- volt a válasz. Empatikus hozzáállás.
Nyakamban Pöti, Jolipukinak még fél órája volt az érkezéshez, a színpadon két rettenetesen idétlen huszonéves krampusz bénázott, Pöti a nyakamban mantrázni kezdett: “KI! KI! KI!”. Eldobtam az agyam. Megyünk haza, lesz@rom a Mikulást… Erre Gréti még jobban visítani kezdett. Ekkor érkezett meg a lampionos felvonulás, akik az utca sarkánál tovább nem jutottak el, nem hogy be a helyszínre, ami ekkor már tömve volt. A menekülést itt ítéltem meg lehetetlennek és a helyzetet életveszélyesnek. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Grétit felállítottam a hátam mögött egy kis korlátra, és kértem, hogy kapaszkodjon a hátamba. Végre látott és a vinnyogást is abbahagyta. Csak a program végén vettem észre, (mivel mozdulni alig tudtam), hogy egy anyuka végig ölelve tartotta a kislányomat. Ezúton is hálás köszönetem érte!
Az idő poroszkált, a tömeg valahogy benyomult a játszótérre, az idegeim cikáztak. Pontosan érkezett Jolipuki, próbáltam jókedvet erőltetni magamra és hangosan éltettem: “Pu-ki! Pu-ki! Pu-ki!”, végre a gyerekeim is elmosolyodtak.
Puki bácsi az égvilágon semmit nem csinált, egy gombóc néni mondott pár szót, majd elé lehetett járulni. A domb elindult! “Márpedig mi odajutunk a Mikuláshoz gyerekem!” Tolta lefelé a mellettem addig békében, korláton ülő hölgy a gyerekét. “Ez addig el nem megy innen.”
Gréti elkezdett húzni, ő is oda akar menni. Ekkor kijött a szemem, mint a csigának és mondtam AZT MÁR NEM!
Jolipukihoz jobb oldalról mentek fel a színpadra a gyerekek és bal oldalon engedték őket le. ESÉLYÜK SEM VOLT, hogy visszajussanak a szülőjükhöz. Itt hagytam el a teret. A gyerekek még a sötétben óriáscsúszdázni akartak. Csak kis árnyakat láttunk, de legalább apukával megtaláltuk egymást és próbáltuk lapátolni össze a három atomra gerjedt gyereket. Persze a a kisfiú elveszett a sötétben, amíg barát Apuka Pötit küldte le a csúszdán. Csak 2 perc múlva körvonalazódott, addigra kiborultunk. A három üvöltő gyereket kitéptük a játszóról. Azonnal enni kínáltam őket így hamar jobb kedvük lett. Nekik. Mi ketten erősen próbáltunk emberek maradni és a felpörgött kölköket idegességünkben nem ledarálni. Mire hazaértem, már csak inni akartam, valami erőset, de ugye nem iszom, így maradt a meleg tea és az esti rutin.
Persze a nap jól végződött, mert a pancsi után végre megjött a Mikulás, ami nagyon nagy örömöt okozott a srácoknak. Én pedig hagytam, hogy irgalmatlan mennyiségű csokit egyenek, hisz én is arra vágytam…